Semmelweis Egyetem | Könyvtár | Neptun | Telefonkönyv | Intranet | SE Hírek | Bejelentkezés

Transzplantációs és Sebészeti Klinika

Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar

A Klinika Betegellátás A szervátültetésről Oktatás Elérhetőség

Ny.G.: Sikerült!

Egyke vagyok. Mint ahogy ez az egy gyermekes családoknál szokás, kényeztettek, óvtak még a széltől is. Boldog és egészséges gyermekkorom volt, egészen 18 éves koromig. Leérettségiztem, és azután kezdődött el minden.

Próbáltam lépést tartani a velem egykorúak eseménydús életével és azt vettem észre, hogy kevesebbet bírok a társaimnál. Könnyen elfáradtam, a sportolás kimondottan nehezemre esett. Mindennap valami új és új kellemetlenséget fedeztem fel magamon. Bedagadtak a kisízületeim, fájtak, a bőrömön különös kiütések jelentkeztek. Na, ennek fele sem tréfa! A rendelőintézetek szakorvosainál töltöttem a napjaimat. Vérvételek, viszgálatok és találgatások. Így utólag visszagondolva, elmosolyodom a bőrgyógyász tanácsán: "Mosakodjon Flóra szappannal!". Bárcsak egy Flóra szappan elegendő lett volna a megoldáshoz! Az idő telt, a tüneteim sokasodtak, de még mindig nem derült ki, hogy mi a bajom. Egyik kórházi kivizsgálás követte a másikat. Góckeresés, hogy vajon mi okoz mit, azután egyszercsak elhangzott a varázsszó: autoimmun betegség. Laikus lévén megijedtünk. Akkoriban kezdett a köztudatban elterjedni az AIDS fogalma, tehát egy immunrendszeri betegség hallatán csakis a legrosszabbra tudtunk gondolni, amíg meg nem nyugtattak, hogy itt egészen másról van szó. Na de akkor miről?

Újabb kórház követkett és újabb kivizsgálás, de itt legalább már tudták, hogy merre keressék a "hiba" okát. A Kútvölgyi Kórházban egy kedves immunológus doktornő vett a szárnyai alá. Közben felvettek a főiskolára, de még egy évig elmentem képesítés nélkül tanítani. Reménykedtem, hogy a következő év kezdéséig megoldódnak a problémáim. Nem így lett. Egyre súrúbben kellett befeküdnöm a kórházba. Az SLE teljesen levett a lábamról. Folyamatos lázzal küszködtem, néha olyan fájdalmaim voltak, hogy lábraállni is nehéz volt. Ilyenkor szteroid kúrákat kaptam, aminek a mellékhatásairól nem is érdemes beszélni. Fiatal nőként még mélyebben érinti az embert, ha belenéz a tükörbe és egy majdnem idegen arc néz vissza. Be kellett látnom, hogy így a munkámat sem tudom ellátni. Két hetet dolgoztam, majd két hét kórház következett és az az idegörlő várakozás, hogy vajon mimet fogja megtámadni az SLE. Először a májfunkciüim billentek ki a helyükről, de hála az égnek ez rendeződött. Közben a szüleim szemében egyre jobban a félelem és a rémület jeleit véltem felfedezni. Tehetetlenek voltak.

Az idő telt, közben leszázalékoltak és egy olyan hivatást kellett inkább választanom, amit a betegség mellett is el tudok látni. A tanári hivatást csak teljes erőbedobással lehet csinálni. Egy osztályt úgy nem lehetett vinni, hogy a tanév nagy részét betegállományban töltöm.

Egy külkereskedelmi cégnél helyezkedtem el, természetesen családon belül, hisz máshol nem nézték volna jó szemmel a hiányzásaimat. Közben folyamatosan képeztem magam, nyelvet tanultam, tanfolyamokat végeztem, hiszen nem tudhattam, mit hoz még az élet. A szüleimre sem akartam életem végéig támaszkodni.

Múltak az évek, folyamatosan jártam a kórházba, hol jobban éreztem magam, hol rosszabbul. A vérnyomásom kezdett az egekbe mászni. Marokszámra szedtem a yógyszereket, de ezek ellenére is sűrűn előfordult, hogy szaladni kellett. Volt, hogy összeszaladt a kórház, a csodámra jártak, hogy lehet túlélni a 240/120-as vérnyomást. Ezek már igencsak a veséim romlásának a jelei voltak. Folyamatosan diétáztam, de mindhiába. A vesefunkciós értékeim lassan de biztosan romlottak. Állandó hányinger gyötört. Közben kiderült, hogy a hányingerem hátterében más is van. Állapotos vagyok. Választás elé állítottak. Számolnom kellett azzal, hogy ha most nem próbálom meg, lehet, hogy soha többé nem lesz lehetőségem rá. Ugyanakkor tudtam, hogy veszélyes. Végül a józan ész döntött. Persze, hogy mindennél jobban szerettem volna gyermeket, de azt már nem bírtam volna elviselni, ha valami baja lett volna. Arról nem is beszélve, hogy annál szörnyűbb nincs, amikor egy gyermek anya nélkül nő föl.A lelki hátteréről nem is beszélek, pedig ezután következett csak a java.

Egyik este csöngettek. Késő este lévén már nem vártam látogatót. A szüleim álltak az ajtóban, kétségbeesett arccal. Mivel nekem akkor még nem volt telefonom, őket értesítették, hogy az aznapi vérvételem eredménye katasztrofális volt. A kálium szintem olyan magas volt, hogy azt javasolták, azonnal menjek be a kórházba. Éreztem én, hogy kissé zsibbadok, és a szívem össze-vissza kalimpál, de gondoltam, reggelre majd elmúlik. Rohanás be a kórházba: infúziók, injekciók tömkelege következett, de az értékeim ezek ellenére sem stabilizálódtak. Amikor már tehetetlenek voltak, felkészítettek a legrosszabbra. Átköltöztem a MÁV Kórházba, ahol megcsinálták a fisztulát a kezemre, és megmutatták milyen is egy műveseállomás, hiszen már biztos volt, hogy napjaim egy részét ott fogom tölteni - egy géphez láncolva. Az első szembesülést soha nem fogom elfelejteni. Könnyeimmel küszködve ismerkedtem leendő "második otthonommal". Hát mit mondjak, az a sok csontsovány, szürke ember látványa nem dobott fel. Én is ilyen leszek? Ilyen lettem. A poklok poklán mentem keresztül. A kezelések nagyon megviseltek. A hajam majdnem teljesen kihullott, 16 kg-ot fogytam, azokon a napokon, amikor kezelésre jártam, teljesen használhatatlan voltam. Többször elájultam, a vérnyomásom a nullával volt egyenlőre. Dialízis után csak órákkal később tudtam talpraállni és azt a napot végigaludtam. Soha nem felejtem el azt a nyári napot, amikor a dialízisről hazafeé menet rosszul lettem az utcán és összeestem. Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem ott, de azt tudom, hogy senki nem kérdezte, hogy segítsen-e valamit. Fényes nappal történt a Wesselényi utcánál a körúton. Igazából akkor értettem meg, hogy csakis magamra számíthatok. A beteg ember senkinek nem kell. Akkoriban lett kedvenc zeneszámom az "I will survive" című dal, hiszen számomra is ez volt a jelszó. Reménykedtem, hogy ez csak átmeneti állapot és ennyi rossz után már történik velem valami jó is. Közben persze még egy-két aprósággal meg lett fűszerezve az életem. Leállt a fistulám, többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült másikat csinálni. Kanülön keresztül kezeltek, amíg negyedik próbákozásra sikerült. Már önmagában ez is örömnek számított. Azután többször is transzfúziót kellett kapnom, mert olyan borzalmasan vérszegény voltam.

Titkon reménykedtem, hogy előbb vagy utóbb csak vége lesz. Azokon a napokon, amikor nem jártam dialízisre, egy parfümériában dolgoztam. De messze volt ez az én terveimtől, de hát ahogy a közhely szól: ezt kellett szeretni, mert ez volt. Dolgoznom muszáj volt, hiszen a 12.000 Ft-os nyugdíjamból még a rezsire is alig futotta. Közben az úgynevezett "barátok" szépen lassan lemorzsolódtak, csak az igazi barátok tartottak ki mellettem. Ők voltak kevesebben. Persze újakra is szert tettem, olyanokra, akiknek ugyanazokkal a gondokkal kellett megküzdeni, mint nekem. Sajnos már nagyon sokan nem élnek közülük. Egymás mankói voltunk, és együtt sírtunk, ha valami rossz történt. Tudtuk, hogy számunkra csakis a transzplantáció jelenti a "szabadulást". Azzal is tisztában voltunk, hogy így nem lehet a végtelenségig húzni, hiszen a szemünk előtt cserélődtek le a betegek és ez nem igazán volt korhoz kötve.

Azután egy késő őszi éjszakán csengetésre ébredtem. Tudtam, vagyis éreztem, hogy ez nem lehet más. Igazam lett. Izgalommal és némi félelemmel telve kapkodtam össze a holmimat és mire felocsúdtam, már a Transzplantációs Klinikán találtam magam.

Boldog voltam, hiszen én voltam a legesélyesebb a vesére. Azután 6 óra türelmetlen várakozás után kiderült, hogy mégsem én vagyok a "befutó", ugyanis találtak a véremben olyan antitestet, amihez nem tudtak vért választani.

Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Amilyen hirtelen csillant fel a remény, olyan gyorsan tova is szállt. Ezekután még nehezebben telt a várakozás. Féltem, hiszen már egyszer elhúzták előttem a mézes madzagot. Most vajon hány évig kell még várnom? Fél év elteltével egy kora tavaszi éjszakán eljött a "Nagy Nap". Nagyon féltem, hogy ezúttal nehogy valami történjen. Nagyon bíztam benne és nagyon akartam, hogy sikerüljön. Sikerült! 1996. áprilisának eleje a második születésnapom. Igaz, hogy eúttal sem mentek simán a dolgok, mivel a beültetett vese nem indult el simán. Nem akartam elhinni, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Annyira akartam, hogy sikerüljön! Két hét után kiharcoltam, hogy hazaengedjenek a kórházból. Tudtam, ha otthon leszek, a saját kis környezetemben, minden jóra fordul. Nekem lett igazam. Szépen fokozatosan egyre jobban lettem, már literszámra ihattam és az értékeim is normalizálódtak. Annyit ihattam, amennyi csak belémfért! Az evésről már nem is beszélve! Végre ehettem gyümölcsöt és minden olyasmit, amiről eddig csak álmodoztam. Szabadnak éreztem magam, mint a madár, a két állapot közötti különbséget össze sem lehet hasonlítani. Ismét visszanyertem az erőmet, élni akartam, tenni, bepótolni azt az időt, amit legszívesebben kitörölnék az emlékezetemből.

Amikor már teljesen egészségesnek éreztem magamat, elhelyezkedtem egy reklámirodában, persze csak részmunkaidőben. Kontrollra járva hallottam arról, hogy létezik egy egyesület, ahol sportolásra is van lehetőség. Miért is ne? Azóta részt veszek minden sporteseményen. Idén ősszel például Athénba utaztunk, mivel ott rendezték a Transzplantáltak Európai Bajnokságát. Idén nyáron Japánban lesz a Transzplantáltak Világjátéka. Ugye ezekhez nem kell kommentár?!

Én nem vagyok vallásos, de úgy hiszem, az életben semmi sem történik ok nélkül. Véletlenek nincsenek. Biztos vagyok benne,h ogy ezeken a dolgokon keresztül kellett mennem, azért, hogy megtanuljak, megtapasztaljak valamit. Abban biztos vagyok, hogy a betegségen keresztülmenve megváltozik az emberek értékrendje.

Az enyém megváltozott: köszönöm!

(Vesetranszplantáció: 1996.április)

© Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinika
Minden jog fenntartva.
Semmelweis Egyetem
Transzplantációs és Sebészeti Klinika
1082 Budapest, Baross u. 23-28.
www.semmelweis.hu/transzplant