Semmelweis Egyetem | Könyvtár | Neptun | Telefonkönyv | Intranet | SE Hírek | Bejelentkezés

Transzplantációs és Sebészeti Klinika

Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar

A Klinika Betegellátás A szervátültetésről Oktatás Elérhetőség

P-né K.J.

1999.novemberében gyomorfájdalmak és fáradékonyság miatt felkerestem orvosomat, aki először is vérvizsgálatra küldött. A leletemet még aznap este utánam hozták (kisvárosban lakunk), miszerint olyan rosszak voltak a májeredményeim, hogy azonnal kórházba kellett vonulnom.

Így kerültem a debreceni Kenézy Gyula Kórház Fertőző Osztályára. Minden vírusvizsgálatnak alávetettek, de a májgyulladás okát nem tudták megállapítani. A 3 hét alatt, amelyet ott töltöttem, véreredményeim egyre rosszabbak lettek, egyre jobban besárgultam, de betegségem oka nem derült ki.

November 28-án (vasárnap) reggelre májkómába estem - történetemnek ezt a részét csak mások után tudom elmondani - a legegyszerűbb kérdésre sem tudtam válaszolni, véreredményeim katasztrófálisak voltak (bi 800, prothrombin 0,24, stb.). Az ügyeletes orvos rohammentővel a László Kórházba indított. Délutánra megállapították, hogy csak májtranszplantáció segíthet rajtam, ha nagyon rövid időn belül lesz donor.

A Transzplantációs Klinika a várakozólista első helyére tett, hiszen akut életmentésről volt szó. Utólag úgy tudom, hogy az illető, aki kapta volna azt a szervet, amelyet végül mégis nekem adtak, már bent feküdt riadó után az intenzív osztályon (azóta Ő is átesett sikeres májátültetésen). Az én vércsoportom "B" Rh negatív, a donoré "0" Rh pozitív volt. Ebben az életveszélyben azonban a vércsoport-különbözőségtől eltekintettek.

1999. novemberében egy hétfői naopn 7 órán át tartó májtranszplantáción estem keresztül, mely komplikációmentes volt. 5 nappal a műtét után tértem magamhoz. Körülöttem gépek csipogtak és nem tudtam, hol vagyok. Férjem volt, aki elsőként elmondta, mi is történt.

Az első napok nagyon nehezek voltak. Én addig soha nem találkoztam a transzplantáció kérdésével semmilyen formában.

Mindennap a gyermekeimre gondoltam, arra, hogy meg kell gyógyulnom, mert az édesanyákat senki sem pótolhatja. Ezzel a gondolattal végeztem a műtét utáni tornagyakorlatokat is, hiszen minél előbb haza szerettem volna menni. Mivel viszonylag gyorsan javultam, a műtét után 2,5 héttel hazaengedtek. A diagnózisom: ismeretlen eredetű akut májelégtelenség, vagyis nem derült ki, hogy mi okozta a bajt.

Itthon újabb nehézségekkel kellett szembenéznem. A félelemnek, hogy kikerültem a kórház védelmező környezetéből, ismerősök és ismeretlenek csodálkozásával és tudatlanságával, hogy hogyan is sikerült új szervet "szerezni".

Nem volt könnyű szembesülni azzal, hogy valakinek meg kellett halnia, hogy én továbbélhessek, és azzal sem, hogy még csak a műtéten voltam túl, és az elkövetkező egy évben még bármikor problémák adódhatnak az "idegen szerv" miatt.

El kell mondanom, hogy a betegségem előtt a helyi gimnázium igazgatóhelyetteseként dolgoztam, és 1999. szeptemberében mint a vezetőség legfiatalabb tagját egyetemi posztgraduális vezetőképzőbe iskoláztak be. Orvosaim azt mondták, hogy ha elég erőt érzek magamban, nyugodtan letehetem a féléves vizsgáimat.

Így aztán ahelyett, hogy azon rágódtam volna, hogy mi és miért történt velem, a tanulással foglalkoztam, és sikeresen letettem az első féléves vizsgáimat. Mindenki furcsán nézett rám, hogy egy ilyen betegség után ahelyett, hogy annak örülnék, hogy életben maradtam, még tanulni akarok. Nem értették meg, hogy én a tanulásban kerestem a kapaszkodót. És persze a férjem is végig mellettem állt és mindenben segített.

Munkahelyemen visszavártak, így 2000. márciusától - 3 hónappal a műtét után - újra dolgozni kezdtem. Tanítványaim és kollégáim sem tudták eleinte, hogyan is viselkedjenek velem. De én igyekeztem úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Így már megszokták ezt a helyzetet, tudják, hogy májtranszplantált vagyok és azt is, hogy nem szeretem, ha megkérdezik tőlem, hogy vagyok. Azóta utolsó félévemet kezdtem el az egyetemen, jól vagyok.

Sokszor gondolok arra, hogy milyen szerencsém volt abban, hogy a szükséges pillanatban volt beültethető máj. Hiszen az én műtétem után csak egy hónappal volt megfelelő donor a következő májátültetéshez. Ha csak egy nappal tovább tartanak Debrecenben, akkor nem kaptam volna meg ezt a májat, és nem nevelhetném a gyerekeimet, és ezt a történetet sem tudtam volna leírni.

Köszönet mindenkinek, aki közreműködött abban, hogy élhetek.

Pné K.J., 35 éves, kétgyermekes (7 és 9) édesanya

© Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinika
Minden jog fenntartva.
Semmelweis Egyetem
Transzplantációs és Sebészeti Klinika
1082 Budapest, Baross u. 23-28.
www.semmelweis.hu/transzplant